1995-ben valami nagyobb kéz arra tolt, hogy a Málta pécsi szociális csoportjának fiatal önkéntese legyek, és ezzel egy induló zenei karriernek fordítsak hátat. Ebben sok minden és mindenki hatással volt rám. A csoportban az utánam következő életkorban harminc évvel idősebb volt. Már az első két hétben egy haldokló bácsit gondoztam, fürdettem, előkészítettem a nagy útra. Azután sok idős és beteg embert (barátot) gondoztam, ápoltam – mindenféle előképzettség nélkül, csupa jószándékból. (Ma ugyan abban az irodában ülök, ahol annak idején a szociális csoport fiatal tagjaként és ma – helyesen – sok törvény és szabályozás írja elő, hogy ki végezhet olyan feladatot, amit én akkor)
Aztán megrögzött pacifistaként 1996-ban polgár szolgálatos (katonaság helyett) lettem a Máltában, így 1995 és 1998 között voltam Pécsett Máltás (félig önkéntes és félig polgári szolgálatos), ahol nagyrészt ebédet hordtam, beteget fürdettem, idős és fogyatékkal élő embereket segítettem, hátrányos helyzetű fiataloknak csináltunk hétvégi klubot, korrepetáltuk őket. A polgári szolgálat végén azt gondoltam, hogy szép ez a tevékenység, majd valami rendes munka mellett önkénteskedem tovább, de végül is a hajléktalan-ellátásba kerültem, ahol 1998-tól 2019-ig dolgoztam, 8 évig utcai szociális munkásként, utána pedig szakmai vezetőként. Megérintett a hajléktalan emberek különös világa, ott találtam magam benne, sok romba dőlt sorsot láttam, de valahogy a humor és a hit mindig segített jelen maradnom – része lettem és részem lett.
A munka mellett mindig sok más dolgot csináltam, volt gyerekzenekarom, játszottam különböző stílusú együttesekben, voltam a pécsi Hit és Fény Közösség (értelmi sérült emberek és családjuk közössége) vezetője, vezettem alkotó csoportot a szerhasználattal kapcsolatba kerülő fiatalok számára, lettem családapa, elvégeztem az egyetemet. De mindig nagyon fontos maradt számomra, minden idős, beteg ember, akivel Máltásként kapcsolatba kerültem, akiket mind tovább segítettem az otthonukban, egészen halálukig, vagy amíg intézménybe nem kerültek.
Így még több, mint húsz évig jártam nap-heti rendszerességgel több „barátomhoz”, fürdetni, segíteni. Mindig úgy éreztem, hogy ebben én többet kapok, mint adok. 1996 tájékán beválasztottak a Hajléktalanokért Közalapítvány pályázati tanácsadó testületének tagjai közé, majd később, Vecsei Miklós, akkori HKA elnök hívására – valamikor 2007, 2008 körül – a Hajléktalanokért Közalapítvány kuratóriumának tagja lettem, és a mai napig az vagyok. Amikor az ember egy zenekarba jobb zenészek közé kerül, valahogy nagyon meg tudják húzni a tudását, így voltam ezzel kurátorként is, nagyon sok jó (szak)ember közé kerültem, sok jó vitát és beszélgetést folytatva, talán valahol ott lettem én is „szakember”, abban az értelemben, hogy az ember sok szempontból, szemszögből tud rálátni saját szerepére és helyére.
2019-ben – negyedik gyermekünk születésekor – családi elhatározással lakásépítésbe fogtunk. Én ekkor egyszemélyes építési vállalkozó, ahogy mondani szoktam, amatőr kőműves lettem és nekifeküdtem házat csinálni. Akkor egyszerűnek, sőt még jó kihívásnak is tűnt hirtelen fizikai munkássá változni – ma már látom, hogy az ilyen hirtelen változásoknak azért valahol mindig megfizeti az árát az ember. Végülis felépült a házunk, hát olyan amilyen, sárga is, meg savanyú is – de a miénk.
A Covid előtt felkértek (jó, hogy az ember mellett mindig vannak segítő, támogató és jóindulatú emberek), hogy az „Elsőként lakhatás” szakmai kísérésében vállaljak szerepet, valamint a régi Hajléktalanügyi stratégia (aminek egy picit én is része voltam) megújításában – ahol megint nagyon jó (szak)emberekkel kerültem egy körbe. Így én a „Covid” furcsa időszakát a SZGYF, majd később az NSZI köreiben töltöttem, részben szakmai anyagok kidolgozásával, szakmai ellenőrzések lebonyolításával.
Ezek lejárta után 2021 januárjával kerültem vissza a Máltába, először egy telepi programba Pécsett, segítőnek, majd szeptembertől intézményi referensi (ebből lettem regionális szakmai vezető) szerepkörbe a régióközpontba. Jó kihívásnak tűnt és új lendülettel töltött el, hogy a szociális ellátás olyan területeibe kellett alámerülnöm, amit eddig csak felületesen és kívülről ismertem – ezt még most is tanulom –, de teljes egészében élvezem ezt a tanulási folyamatot. Itt most több a „száraz” része a munkának, de ha tudom megragadom azokat a lehetőségeket, ahol kicsit meg tudok frissülni, például szoktam a pécsi Csilla Háza Fogyatékosok Nappali Melegedőjében zenélni, énekelni a fiataloknak, ezek nagyon fel tudnak tölteni. Remélem, hogy a 13 éves vezetői tapasztalatommal segíteni tudom a Málta Dél-Dunántúli Régiójának fenntartói munkáját, és igyekszem azért néha többet is beletenni, meg általában szeretetben és elfogadásban tölteni a napjaimat.
Máltai Módszertan: Mit tartasz sikernek a munkádban?
Ez egy nehéz kérdés, már csak azért is, mert soha nem tekintettem mértéknek a munkám vagy az életem vonatkozásában. Siker lehet, hogy mindenki, akivel segítőként kapcsolatba kerültem újra jó és a társadalom számára hasznos ember lett. (Nem volt így.) De talán siker az is, hogy az emberek azt a helyzetüket, amit hosszabb vagy rövidebb ideje cipelnek, és aminek okán én segítőként bekerülök a képbe miképpen tudják megváltoztatni vagy elfogadni. Számomra mindig két típusú kliens volt (bár nem szeretem ezt a szót, inkább a nehéz helyzetben lévő embert), aki szenved attól a helyzettől, amiben van, és van, aki már belefásult, kiégett a megváltoztatás küzdelmébe. Én hajléktalanellátásban dolgozó emberként – főleg utcai szociális munkásként – sajnos az utóbbiból találkoztam többel. Ha rövid akarok lenni, akkor számomra a siker az elfogadás és megértés – ezt is tartom a segítő munka lényegének, de ez így kimondva most nagyon üresen és sablonosan hangzik. Szóval nem tudom megmondani, így közel harminc év segítői munka után, hogy mit tartok sikeresnek a munkámban. Társadalmi nagy változások elősegítése soha nem volt célom – erre nem érzetem magam hitelesnek.
Gratulálunk az elismeréshez!
