„Aki ezen az úton jár, az nem hős, hanem ember”

Ódor Richárd, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Domb Otthonának intézményvezetője Miniszteri Elismerő Oklevelet vehetett át augusztus 20-a alkalmából, kimagasló szakmai tevékenysége elismeréseként. Több mint huszonöt éve elhivatottan szolgálja a pszichiátriai betegséggel élő emberek és családjaik támogatását, szakmai tudását és tapasztalatát országos szinten is megosztva. Pályája a gondozói munkától az intézményvezetésig ívelt, miközben mindig megőrizte hitvallását: „Betegben is tisztelni az embert.” Munkáját a szakma iránti mély elkötelezettség, empátia és közösségépítő szemlélet jellemzi. A Vas–Zala vármegyei Területi Szakmatámogatási Rendszer gesztorintézményének vezetőjeként és az Országos Pszichiátriai Munkacsoport tagjaként meghatározó szerepet tölt be a terület fejlesztésében. Elismerése méltó visszajelzés a hosszú évek óta tartó, áldozatos és példaértékű szakmai munkájáért.

A díj apropóján Fehér Eszter, a Máltai Módszertan munkatársa kérdezte arról, mit jelent ma segítőnek lenni, és mi tarthatja életben ezt a hivatást.

– Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalni, mit tartasz a legfőbb erősségednek, mi lenne az?

„Ha egyetlen öndicséretet kell mondanom, akkor azt, hogy mindig segíteni akarok. Ez nem szerep vagy pozíció kérdése, hanem belső késztetés. Akkor érzem jól magam, ha hasznos lehetek mások számára — legyen szó lakóról, munkatársról vagy egy ismeretlenről, aki épp támaszt keres. Talán ez az a motor, ami huszonöt év után is hajt: segíteni, ha tudok, minden körülmények között.”

– Ez a belső késztetés ritka állandóságot sugall. Volt olyan személy az életedben, aki már a pályád elején megerősített ebben?

„Hálás vagyok azoknak a tanáraimnak, kollégáimnak, egykori és jelenlegi főnökeimnek, akik hittek bennem, és akik emberi példát mutattak. Különösen hálás vagyok Karácsony Györgynek, az első igazgatómnak, aki 1999-ben azt mondta nekem: ‘Tanulj, mert te egyszer itt igazgató is lehetsz.’ Ez a mondat azóta is kísér, és minden nap eszembe jut, amikor nehéz döntéseket kell hozni.
És legfőképpen hálás vagyok a feleségemnek és három csodálatos gyermekemnek, akik megtartanak, erőt adnak, és elviselik, hogy ez a hivatás sokszor nem fér bele egyetlen napba.”

– A hivatás és a család egyensúlya sokak számára nehéz kérdés. Emellett szakmailag is folyamatos megújulásra van szükség. Van olyan víziód, ami ma különösen fontos számodra?

„A legnagyobb vágyam, hogy a pszichiátriai ellátás és a támogatott lakhatás minél professzionálisabb szinten működjön. Szeretném, ha a szakma megújulna, ha a lakók életminősége, önállósága és méltósága egyre inkább előtérbe kerülne. Hogy a támogatott lakhatás ne csak lakhatási forma, hanem valódi otthon és közösség legyen. Hogy legyenek céljaink: az ellátottaknak is és a munkatársaknak is!”

– A szakmai jövőképhez társul egy komoly kérdés is: hogyan lehet mindezt hosszú távon fenntartani?

„Számomra a legnagyobb kihívás ma már túlmutat rajtam. A kérdés, ami egyre gyakrabban foglalkoztat, az, hogy ki fog dolgozni, ki fog segíteni ennek a szektornak az előttünk álló években és évtizedekben? Lesznek-e még fiatalok, akik hivatásként választják a segítést?
Lesz-e utánpótlás, szív, elhivatottság, ha a pálya terhei egyre nőnek, a megbecsülés pedig nem mindig követi a felelősséget? Ez az a kérdés, amire mindannyiunknak közösen kell választ találnunk.”

– Talán pont az ilyen megszólalások segítenek abban, hogy ne veszítsük el a hitet. Mit mondanál annak, aki most kezdi ezt az utat?

„A segítő szakma nem a gyors sikerek terepe, hanem a csendes kitartásé.
Aki ezen az úton jár, az nem hős, hanem ember — olyan ember, aki hisz abban, hogy minden apró tett számít. Én hiszem, hogy ez a hivatás még mindig képes világítani, még ha néha csak egy gyertyalángnyi fény is marad belőle. És amíg ez a fény ott van bennünk, addig van remény — nemcsak a segítőkre, hanem mindannyiunkra.”