Szükséglet alapú szolgálatatás
Támogatott lakhatás a komplex szükségletfelmérés eredménye alapján biztosítható (SZCSM, 2000). A komplex szükségletfelmérés kontextusában a „szükséglet összetett pszichológiai konstrukció. Az egyének azon igényét jeleníti meg, hogy segítséget kapjanak szociális függetlenségük és életminőségük elfogadható szintjének eléréséhez, fenntartásához vagy helyreállításához” (Szociálisportál.hu: 8). Igazodik Bradshaw tipológiájához, meghatározva az érett vagy kifejezett szükségletet, a normatív szükségletet és a komparatív szükségletet. „Érett vagy kifejezett szükségletek, amelyek közül az előbbit csupán tapasztalja a kliens, míg az utóbbit tapasztalja és ki is fejezi, a kliens észlelésével szemben a normatív szükséglet alatt az ellátó szakember által azonosított szükségletet értjük, míg a komparatív szükséglet a másokkal, a referenciacsoportokkal való összehasonlításból ered” (Szociálisportál.hu: 8). A szükségletfelmérés célja a támogatási szükségletek, beavatkozási lehetőségek több szempontú, átgondolt felderítése, amely alapján támogatási terv készíthető, igényre szabott, egyéni formában (Szociálisportál.hu).
Célkitűzés
A támogatott lakhatás szolgáltatás célkitűzése, a CRPD-vel (CRPD: Committee on the Rights of Persons with Disabilities – Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló egyezmény) összhangban, a fogyatékossággal élő emberek közösségi befogadása és részvétele a társadalomban, ezzel együtt annak az intézeti működésnek a felszámolása, amely elszigeteli, kiszolgáltatott helyzetben tartja és passzív ellátotti szerepbe kényszeríti a fogyatékos embereket (MAGYAR FOGYATÉKOSÜGYI CAUCUS (2010). Az intézménytelenítés, kitagolás során az intézményekben élő fogyatékos emberek maximum tizenkét fős családi házakba költözhetnek, annak reményében, hogy megnyílik számukra a lehetőség az önálló életvitel megtapasztalására, ezzel együtt a társadalom széles körével való kapcsolatok létesítésére, a társadalmi együttműködés és közösségi tudat megélésére.
Önálló életvitel
Fontos leszögezni, hogy az úgynevezett önálló életvitel nem jelenti azt, hogy a fogyatékos ember nem szorul támogatásra. Semmiképpen nem jelenti azt sem, hogy kiköltözve az intézményből minden olyan készség, képesség birtokába kerül, amellyel addig nem rendelkezett, és a legmagasabb önellátással tud élni. Fontos, hogy a fogalmat jól értelmezzük és használjuk. Az önálló életvitel azt jelenti, hogy a fogyatékkal élő személy maga dönti el (olykor még azt is segítséggel), hogy mikor, hol, kitől kapja meg azt a segítséget, melyre fogyatékossága miatt szüksége van. De a szolgáltatás nyújtása során alkalmazott szemléletmódot, viszonyulást is jelenti, azt, hogy a fogyatékos emberről mint önrendelkező, egyedi, saját személyes célokkal és vágyakkal rendelkező emberről gondolkodunk. A támogatott lakhatásban megtapasztalható önálló életvitel az intézeti ellátásokhoz képest újfajta felelősséggel jár nemcsak a szolgáltatást igénybe vevő, hanem a szolgáltatást nyújtó részéről is. A nagy létszámú bentlakásos intézeti életformát, az uniformizált, külső meghatározottságú életkörülményeket, az erős hierarchiát, a totális kontrollt (Zászkaliczky P.1998) és az e tényezőkből adódó autonómiavesztést mind a fogyatékos emberek, mind az őket ellátó munkatársak megszokták, ezért újszerű lehet, hogy olyan tevékenységeket, melyeket az intézményben a szakemberek láttak el, most a szolgáltatást igénybe vevőnek kell elvégeznie. Ezt a folyamatot a szakembereknek megfelelő türelemmel kell kísérniük, és észszerű kockázatelemzést követően hagyniuk kell dönteni a fogyatékos embert. Az autonómiával járó felelősség mind a lakók, mind a szakemberek számára nehéz, és új készségek, képességek elsajátítását teszi szükségessé. A támogatott lakhatásban élő személyek mindennapi cselekvéseik során átélhetik, hogy döntéseikben önrendelkezően, a tapasztalatok személyes átgondolásával, a felelősség viselésével kell eljárniuk. A szakembereknek klienscentrikus, egyedi megoldásokat kell alkalmazniuk, melyek nem munkatárscentrikusak és intézményorientáltak. Ennek alapvető feltétele, hogy a fogyatékos embert felnőttnek ismerjék el a támogatott lakhatásban dolgozó szakemberek.
Alapelvek
Az önálló életvitel legfontosabb jellemzőit – a fogyatékos emberek önrendelkezési jogát, a megértéséhez szükséges életfilozófia, szemléletmód kialakítását és ezek gyakorlatba ültetését, valamint az egyenértékű élet lehetőségét – kell szem előtt tartanunk, amikor a támogatott lakhatásban zajló élet minőségéről beszélünk (real.mtak.hu/118393/1) (Kopasz-Bernát (2016). A támogatott lakhatásban az életminőséget meghatározó dimenziók a következők: érzelmi jóllét, személyes kapcsolatok, anyagi jólét, személyes fejlődés, fizikai jóllét, önrendelkezés, társadalmi részvétel és jogok. A támogatott lakhatásban, az önálló életvitelt megalapozandó, fontos alapelvek betartására van lehetőség és kötelezettség. Ezen alapelvek azok, amelyek megértésével és alkalmazásával a fogyatékos embereknek olyan minőségi szolgáltatások nyújthatók, amelyekkel a társadalom teljes jogú tagjaivá válhatnak.
Ezek az alapelvek a következők:
- A támogatott döntéshozatal elve. A támogatott döntéshozatal a polgári törvénykönyvben meghatározott jogintézmény, amely biztosítja, hogy a támogató a támogatott személyt segítse, mellette legyen egyes fontos eljárási lépések megtétele során, és tanácsaival, valamint a szükséges támogatás megadásával segítse a támogatott személyt döntésének meghozatala során. Ez az elv fontos mint jogintézmény, de nem csak ezt jelenti. Ugyanolyan fontos, hogy a mindennapi élethez kötődő döntéshozatal kapcsán, a segítői attitűd részeként legyen jelen a fogyatékos ember életében.
- A teljes és hatékony társadalmi részvétel és befogadás elve szerint a fogyatékos személy a társadalmi és gazdasági intézmények széles körével kapcsolatot létesíthet és tarthat fenn (például oktatás, szociális és gyermekvédelmi ellátás, foglalkoztatás, sport, kultúra).
- Az egyenlő esélyű hozzáférés alapelve szerint a fogyatékkal élő személyek a többségi társadalom tagjaihoz hasonlóan tudják igénybe venni a közszolgáltatásokat, és ezeket az eltérő szükségletekre figyelve kell megszervezni.
- Az egyetemes tervezés alapelve azt jelenti, hogy eleve úgy kell megtervezni a fogyatékossággal élő személyek számára épített és mesterséges környezetet, eszközöket és szolgáltatásokat, hogy hozzáférhetők és használhatók legyenek.
- A „Semmit rólunk nélkülünk” elve megfogalmazza, hogy a fogyatékkal élő személyeknek joguk van saját jogon vagy képviselet útján részt venni az életüket meghatározó döntések meghozatalában és végrehajtásában.
- A hátrányos megkülönböztetéstől való mentesség elve szerint a fogyatékkal élő személyek számára valamennyi emberi jogot és alapvető szabadságot biztosítani kell az élet minden területén, és ez az elv magában foglalja az észszerű alkalmazkodás megtagadásának tilalmát is (Feszt.eu).
- Az egyenlő esélyű hozzáférés elve: „…a közszolgáltatás egyenlő eséllyel hozzáférhető akkor, ha igénybevétele – az igénybevevő állapotának megfelelő önállósággal – mindenki, különösen a mozgási, látási, hallási, mentális és kommunikációs funkciókban sérült emberek számára akadálymentes, kiszámítható, értelmezhető és érzékelhető; továbbá az az épület, amelyben a közszolgáltatást nyújtják, mindenki számára megközelíthető, a nyilvánosság számára nyitva álló része bejárható, vészhelyzetben biztonsággal elhagyható, valamint az épületben a tárgyak, berendezések mindenki számára rendeltetésszerűen használhatók, és a szolgáltatások egyformán igénybe vehetők (Országgyűlés, 2007a).
Kapcsolódó tartalmak
